A jogosítvány csak egy darab papír, vezetni nem tanít meg

Van az a darab papír, amit januártól már rutinvizsga nélkül osztogatnak az újoncoknak. Akik miután megtanultak „vezetni”, kapnak apucitól egy – jobb esetben – néhány éves, használt romot, megvesznek hitelre egy három-négymilliós kisautót, vagy szimplán elkezdik terelgetni a családi verdát. Nem kell hozzá sok hónap, hogy az illető úgy érezze, megtanult vezetni, a kellő rutint is megszerezte már a reggeli fuvarokkal az otthon és az iskola között, és ő legyen a sárga lámpán is átcsusszanó császár az utakon.

Sajnos hazánkban nem kötelező a vezetéstechnikai tréningen való részvétel a jogosítványt megszerzők számára. Itt kell megjegyezni, hogy aki a Magyar Autóklubnál szerzi meg jogosítványát, hivatalos egy egész napos vezetéstechnikai tréningre is, ahol a friss jogsival nem mellesleg úgy fog pörögni az autóval, hogy a nap végére a tízéves rozsdát is le fogja köpni magáról a megviselt kasztni, de legalább a sofőr tisztában lesz a közút veszélyeivel. Nem úgy, mint azok, akiket a vizsgabiztos két párhuzamos parkolás és három szépen megoldott kereszteződés után útjára enged. Ők azok, a többség, akik évekkel később fogják csak megszerezni azt a rutint és tapasztalatot, amit az átcsúszkált telek nyújtanak.

Persze fennáll a lehetősége, hogy a jogosítvány megszerzését követő hetekben a sofőr valamikor ellátogat egy vezetéstechnikai tréningre, hogy tovább csiszolja a gyémántot, de sajnos erre elenyésző a példa. Timkó Attila, a Magyar Autóklub vezetéstechnikai oktatója szerint főképpen azért, mert az emberek többsége úgy hiszi, hogy a jogosítvánnyal együtt tudást is kapott, és nem látja reális esélyét annak, hogy bármikor szüksége lenne arra, hogy keresztbe tudjon csapni kézifékkel egy száguldó autót anélkül, hogy meghaljon vagy összetörné azt.

A Michelin jóvoltából lehetőségünk volt egy teljes napot eltölteni a Magyar Autóklub vezetéstechnikai centrumában, ahol többek között azt is megtudtuk, hogy a frontális karambolok túlélési esélye akkor a legnagyobb, ha hátulról kapjuk az ütést. Tized- és századmásodpercek alatt persze ember legyen a talpán, aki – miután észlelte a veszélyt – ahelyett, hogy satuféket nyomna vagy kormányozna, kézifékkel 180 fokban megfordítja az autót, hogy a szemből érkező az autó popsiját koccolja meg, ne az orrát. A vezetéstechnikai trénerek szerint erre szinte nulla az esély. És mint ilyen, nem sikerült dűlőre jutnunk azon kérdésben, hogy melyik a jobb: ha frontálisan ütközünk, ahol a motortérben lévő gyűrődési zónák nyelik el az ütközés erejét, vagy ha megpróbáljuk megfordítani az autót, és esetlegesen annak oldalát kapja el a szemből érkező.

Egy biztos: vezetéstechnikai tréningre minden autóvezetőnek szüksége van! Nem azért, hogy azután keményebb tempóval érkezhessen meg a kanyarba, hanem hogy meg tudja óvni a saját és mások életét, ha nagy sebességgel olajfoltra vagy télen jégpáncélra szalad, vagy ha a gumi elveszti a tapadást és felúszik a vízre.

A Magyar Autóklub vezetéstechnikai centruma (H-1043 Budapest, Berda József utca 15.) mindenből a végletekkel, a legextrémebb körülményekkel állítja szembe a tréningre jelentkezőket. A vízzel feláztatott pálya vízfüggönyökből és bójákból áll, valójában egy hatalmas placc, körbevéve gumifallal, de a falnak csapódás esélye szinte egyenlő a nullával. A tréningen meghatározott sebességgel kell begurulni a pályára, és a feladat szerint vagy egyenesben megtartani az autót, vagy szlalomozva végigvinni azt a vízfüggönyök és bóják között.

Elsőre természetesen senkinek sem sikerül. Ebben nincsenek kivételek. Mindenki megpördül, kitapossa a fékpedált az alvázon, kapkodja a fejét és a kormányt, és miután kiverte a víz, elkönyveli, hogy a való világban ez bizony nagyon csúnyán összetört volna. Aztán megtanulja, hogy ha az autó segge balra tör ki – akármilyen okból -, balra kell kormányozni az autót, és nem nyomni a fékpedált. Ha jobbra tör ki, értelemszerűen jobbra kell kormányozni. Ez azonban közel sem elég. Ha ugyanis egy tizedmásodperccel később kezdjük a manővert, az autó menthetetlenül túlcsúszik, és akárhogy kormányoz az ember, nem tudja visszahozni egyenesbe.

Timkó Attila szerint egy átlagos sofőrnek 0,5 másodpercre van szüksége ahhoz, hogy a veszély észlelését követően elkezdje eltekerni a kormányt. És akkor még mindig nem biztos, hogy jó irányba. Autóversenyzőknél ehhez általában 0,3 másodperc is elég. A kormányt ráadásul olyan mértékben kell a kitörés irányába tekerni, hogy az első kerekek épp akkora szöget zárjanak be az egyenessel, mint amekkora szögben kitört a hátsó tengely. Ez persze csak papíron van így. A valóságban a sofőr olyan vadul tépi két kézzel a kormányt, hogy ha sikerül visszahoznia a csúszásból a verdát, az azonnal átlendül a másik oldalra, így következik az ellenkormányzás a másik irányba, egészen addig, amíg az autó le nem lassul annyira, hogy uralható legyen.

Ez nyári abronccsal szinte lehetetlen, vagy legalábbis állati nagy mázli kell hozzá. Téligumival pedig rengeteg gyakorlás és rutin. 50 km/órás sebességgel tempóztunk be a vízben úszó pályára téli gumival, és satufékkel körülbelül 20 méteres fékút után álltunk meg. Nyári gumival az autó elindult, és csúszott egyenesen 55 méteren át – ilyen hosszú a pálya -, kormányozhatatlanul, mígnem kigurult az aszfaltra és ott meg nem állt. Télen tehát nemcsak azért kell a téligumi, hogy el tudjunk indulni a lejtőn, hanem hogy be tudjuk venni a lefagyott kanyart és meg tudjunk állni, ha arra van szükség. Télen tessék felszereltetni a téli abroncsokat – hamarosan úgyis kötelező lesz -, és tessék elnézni egy vezetéstechnikai tréningre!

Végigcsináltam egyszer a tréninget, és kijelenthetem: pályán meg tudom fogni az autót. Mégsem érzem úgy, hogy tudok vezetni. De jobb vagyok, mint a magyar átlag.