Teszt: Ford Focus SCTi MS Design – Amikor az egoizmus megbocsátható

Az új Focust leginkább egy kedves, fiatal lányhoz lehetne hasonlítani, aki eszével és szorgalmával mindenkit lenyűgözött az általános iskolában. A középiskolai évek alatt továbbra is szépen teljesített, viszont lassan elkezdte felismerte az erényeit is. Ráadásul mivel időközben feltűnően csinos is lett, a fiúktól kapott rengeteg bók még tovább hizlalta az egóját. Hamarosan aztán rájött, hogy fölöslegesen próbál megfelelni minden elvárásnak, hiszen egyedülálló bája és kiemelkedő tulajdonságai miatt már így is sorban állnak érte a pasik.

Egy őszinte világban a Focus sajtóanyaga bizonyára így kezdődne: „igen, van, amiben jobb a konkurencia, de úgyis meg fogtok venni, mivel amit én tudok, azt senki más nem csinálja utánam”. Ezzel az önbizalom-hiányosnak egyáltalán nem nevezhető kijelentéssel viszont akadna egy probléma. A vásárlók az ilyen hozzáállást jellemzően csak a prémium márkáktól fogadják el. Ráadásul az alsó-középkategória tipikusan az az osztály, ahol mindenki megfizethető áron szeretne nagyautós térkínálatot, magas felszereltséget, prémium minőséget, na meg persze kisautós fogyasztást. Vagy mégsem? Mindenesetre ebből a listából a tervezőgárda önkényesen kihúzott egy tételt, és reménykedtek, hogy azt senki nem hiányolja majd.

De amúgy tudjátok, mi idegesítőbb még az egoizmusnál is? Ha titkon érezzük, hogy azért van alapja, így akármennyire is zavar, mégsem tudunk igazán haragudni érte. Korábban, már a négyajtós Focusnál is ezt éreztem, pedig egy 115 lóerős, 1.6-os dízellel szerelt kompakt szedán papíron csak egy unalmas céges autó. Mégis olyan jó érzés volt vezetni, hogy egyből elfelejtettem az éppen elfogadható hátsó helykínálatot és a szokatlanul kicsi csomagtartót. Pedig ilyen téren sajnos az ötajtósnál sem jobb a helyzet. A hátsó sorban érzésre kicsit még szűkebb a lábtér, és alaphelyzetben a csomagtartó is kisebb a kategóriaátlagnál. Az elődök még praktikum terén is az élmezőnybe tartoztak, de úgy tűnik, ez ma valamiért már nem fontos. Vitathatatlan, hogy ebben az árkategóriában manapság családi autóként már inkább az egyterűket vagy a városi terepjárónak csúfolt emelt hasmagasságú kompaktokat veszik, mégis fura, hogy a forma érdekében feláldozták a térkínálatot.

Az 1.6 TDCi minden szempontból kellemes társ volt, de az autóról alkotott összképet még így is inkább rontotta. A jelenlegi, 182 lóerős EcoBoost viszont meghozta az egyensúlyt, és előtérbe került mindaz, amit korábban csak sejthettünk. Az erősebb, turbós 1.6-os egyértelműen a környezetvédő-fogyasztáscsökkentő „downsizing” kiskapuja. A 150 lóerős változatról még elhiszem, hogy a korábbi szívó kétliterest helyettesíti, de 182 ló az több, mint amit az első generációs ST tudott. Tempósabb rajtnál nem is kíméli a gumikat, amik ilyenkor még másodikban is képesek voltak elpattogni. Emellett komoly csalódást okoz azoknak, akik a nagy nyomaték és a rugalmasság miatt kardoskodtak a dízelek mellett. A 240 Nm papíron kicsivel ugyan, de elmarad a hasonló hengerűrtartalmú dízelek nyomatékához képest, viszont rugalmasságban már nincs miért szégyenkeznie. A közlekedési szabályok keretein belül garantáltan nem lesz olyan helyzet, amikor ne tudna dinamikusan kigyorsítani.

A hétköznapokban talán túl sok is az ereje, amit egy kis önuralommal akkor is saját javunkra fordíthatunk, ha éppen nem akarunk sietni. A nagy nyomaték ugyanis a fogyasztásnál is sokat számít. A korábbi tesztek óta tudom, hogy a váltásra figyelmeztető jelzés jól működik a Focusokban, de először így is szkeptikusan fogadtam, amikor 60 körül már kérte a hatodik sebességet. Szó sincs semmiféle tévedésről, tényleg erőlködés nélkül megbirkózott vele a legnagyobb fokozatban is. Az erősebbik EcoBoost tehát nagyon könnyedén mozgatja a körülbelül 1,3 tonnás autót, és szerencsére ezért a benzinkúton sem kell nagy árat fizetni. Nálam 9,0 litert fogyasztott városban, de ez alatt szó sem volt semmiféle önuralomról. Így viszont elég baráti ez az adat, hiszen egy szívó 1.6-os is gond nélkül megevett volna ennyit ilyen használat mellett. Kulturált közlekedéssel viszont több mint 1 litert meg lehetett volna spórolni száz kilométerenként. Meg lehetett volna, de bevallom, a legtöbb esetben nem tudtam visszafogni magam, még úgy sem, hogy alapjáraton nyugodt vezető vagyok. Saját védelmemben el kell mondanom, hogy erről csakis az autó tehet.

Tesztünk folytatódik, kérjük lapozz!