Teszt: Hyundai i40 CW 1.7 CRDi HP Premium – Felsővezetői létminimum

Akik ismernek, tudják, hogy szívügyem a D-szegmens, mert véleményem szerint bármi, ami ma ezeknél az autóknál drágább, erősebb vagy nagyobb, az már felesleges luxus. Természetes hát, hogy a Hyundai i40 karrierjét is a kezdetek óta figyelemmel kisérem, és a menetpróba óta várom a második, tartalmasabb randevút. Persze mindig kíváncsi vagyok az újdonságokra, de ez esetben még érdekesebb a helyzet: most nem egy sokadik generációról beszélünk, hanem az első olyan középkategóriásról, amit a Hyundai kifejezetten Európának készített. Igen, a koreaiak még mindig megtehetik, hogy a különböző piacokra különböző autókat fejlesszenek, nem úgy, mint a riválisok, akik a válság óta csak a globális modellekben bíznak. Bíztató előjel, főleg, hogy a Hyundai-Kia páros mostani modelljein amúgy is nehéz fogást találni.

Ha a bevezetőt a teszthét előtt írtam volna meg, most bizonyára az a rész jönne, amikor elkezdem méltatni a dél-koreai gyártók hihetetlen fejlődését és előretörését. De most mégsem ez következik, mivel már az első napon eldöntöttem, hogy nem írok ilyen közhelyes baromságokat. Szó sincs itt már semmiféle felkapaszkodásról, az i40 itt van, és teljes értékű ellenfélként ront neki a Mondeónak és a Passatnak. Már rég nem beszélhetünk diplomatikusan jó ár-érték aránynak csúfolt olcsóságról, szóval épp itt az ideje megszokni, hogy a Hyundai sem másodvonalbeli gyártó többé. Ezt csak azért tartom fontosnak elmondani, mert azt tapasztaltam, hogy a valóságban gyorsabban fejlődtek a Hyundai-ok, mint a köztudatban. Erre jó példa, hogy néhány laikus ismerősöm általában már első ránézés után elismerő szavakkal nyilatkozik a legtöbb ekkora és ilyen értékű autóról, most azonban csak afelől érdeklődtek bátortalanul, hogy jó-e egyáltalán.

Ha már ilyen őszinteségi napot tartunk, elárulom, hogy elsőre nekem is kicsit fura volt a formája. Amikor még augusztusban először megpillantottam élőben, az volt az első benyomásom, hogy biztosan elrabolták a Mondeo formatervezőit, és a több héten át tartó terápiás partidrog-kezelés alatt végig kombi Avensis képeket mutogattak nekik. Most azonban hivatalosan is szeretnék elhatárolódni ettől a véleménytől, és egyúttal helyesbítenék. Természetesen ez is szubjektív, de a Hyundai modellpalettáján végigsöprő „folyékony szobrászat” elnevezésű dizájn talán eddigi legszebb példánya az i40. Olyannyira, hogy az általam az Insigniának ítélt „középkategória legszebbje” címet képzeletben már meg is osztottam. Már azért is jár a pluszpont, mert a lendületes forma végre egy kis életet hozott az egyre konzervatívabb méretosztályba.

A fiatalosság és az újító szellem nem csak a vonalak megrajzolásánál volt jelen, de még a megszokott arányokon is változtattak. Az orra jóval rövidebb lett, mint a kategóriatársaké, így lehet, hogy a középmezőnybe tartozó külső méretek ellenére a belső a legnagyobbakkal vetekszik. Azért volt erre lehetőség, mert egészen egyszerűen nincs szükség hatalmas motortérre. Az elsőre szegényesnek tűnő motorpaletta ugyanis mindössze egy 1.6 és egy 2.0 literes, közvetlen befecskendezéses benzinesből áll, míg a dízel oszlopba csak az 1.7-es CRDi-t írhatnánk. Jobban átgondolva mégsem a „szegényes” szó a megfelelő erre, inkább az ésszerű, hiszen a legtöbb vásárló így is megtalálja, amire szüksége van. Akik a legolcsóbb kivitelre vadásznak, bizonyára megelégszenek az 1.6-ossal, viszont mindenki másnak a dízelt javasolnám, igény szerint 115 vagy 136 lóerővel.

A teszt folytatódik, kérjük lapozz!